Kormányzat kontra önkormányzat

A „forradalmi” kormány az önkormányzatiság teljes felszámolására törekszik. Az új önkormányzati törvény koncepcióját elemezzük.

Lapunk birtokába került az új önkormányzatokról szóló törvény alapkoncepciója. Noha a munkaanyag még nem részletes, kimunkált terv, sokatmondó és lehangoló elképzeléseket olvashatunk ki belőle.

A koncepcióról általánosságban is elmondható, bárki(k) is szerezte, vagy soha nem találkozott a magyar önkormányzati rendszer sajátos világával a gyakorlatban, vagy tudatosan nem vesz figyelembe alapvető sajátosságokat. Az önkormányzatiság lényege ugyanis nagyon egyszerűen meghatározható: a köz, a közösség ügyeinek intézése helyi szinten, közhatalmi feladatokkal. Az alapvetés végső forrása is logikus, hiszen nem véletlen, hogy egyes közösségek saját, választott képviselőik útján döntenek arról, hogy településük, vagy megyéjük milyen irányban fejlődjön, hogyan gazdálkodjon, kire bízza az egyes intézményei, társaságai irányítását. A munkaanyag első, egyben legnagyobb hibája, hogy ezt az alapvetést teljesen kifelejti, illetve kilúgozza.

Évek óta és gyakran kapja meg a Fidesz azt a nagyon is jogos kritikát, hogy a párt számára a formális demokrácia sokkal fontosabb, mint a tartalmi demokrácia. Olvasóink emlékezhetnek még 2006 őszére, amikor lelkes és elszánt hazafiak tömege tüntetett heteken keresztül a Kossuth téren, Gyurcsány Ferenc távozását és új választások kiírását követelve. Az akkor ellenzékben politizáló Fidesz csupán fanyalgott és Orbán Viktor többször is határozottan leszögezte: nem hajlandók egy nemzeti mozgalom élére állni és antidemokratikus úton megdönteni egy választott kormányt. A gyászos végeredmény mindenki számára ismert.

E kitérővel arra szeretnénk rávilágítani, hogy az új önkormányzati modell formálisan megfelel ugyan a demokratikus követelményeknek, tartalmilag azonban egy totális rendszer kiépítését készíti elő. Még egyszer nyomatékosítjuk: az önkormányzatiság önmaga számára épült ki, helyi szinten működik, és ugyanitt zajlik az ellenőrzése is – most még.

Első lépésként a megyei kormányhivatalok felállítása váltott ki nemtetszést a szakmán belül. A megyei közgyűlések és hivatalaik ugyanis azokat a feladatokat, melyet a kormányhivatalok kaptak, kisebb kiigazításokkal megkaphatták volna. Fontos, hogy a megyei közgyűlések választott köztestületek, hiszen négyévenként a választók delegálják tagjaikat, listás szavazással. Ez a tény azt eredményezi, hogy a közgyűlések erős politikai legitimációval bírnak, politikai felelősséggel rendelkeznek, míg a kormányhivatalok vezetőit a miniszterelnök nevezi ki a belügyminiszter javaslatára. Ha a megyei kormányhivatalok tovább erősödnek, azt a megye és a nagyobb települések rovására teszik és teljesen eltűnik a politikai felelősség. Számon kérés, véleményezés nem lehetséges.

Ijesztő, hogy a kormány megint a járási rendszer felállítását tervezi, méghozzá hasonló formában ahhoz, ahogyan a kommunista időszakban működtek. Csakhogy a járási tanácsokat 40 év alatt kétszer is megalakították, majd eltörölték éppen azért, mert működésképtelenek voltak! A hatósági ügyek, például az építésügy, gyámügy, egyes szociális ügyek járási koncentrációja a XXI. században már Magyarországon is fából vaskarika. Egyrészről, tudni kell, hogy ezek állami szolgáltatások, de nem ingyenesek, a polgároknak, akik ügyfélként jelennek meg, fizetniük kell, amiért joggal várhatják, hogy ügyeiket helyben, vagy a közelben, gyorsan és egyszerűen intézhessék. Járási szintre felszervezni viszonylag egyszerű igazgatási ügyeket drágább lesz, mint a jelenlegi helyzetben és fő hozadékai az elhúzódó ügyintézés, a végeérhetetlen sorbaállás, valamint döbbenetes bürokratizmus lesznek.

Csupán hab a tortán, hogy a járási hivatalok vezetőit a megyei kormányhivatal vezetője nevezné ki, a megye megkérdezése, véleményezése nélkül. Egy nagy állami polip körvonalai sejlenek itt fel. Választott köztestület itt sem lesz.

Vannak természetesen előremutató logikus tervek is, melyeket később még részletezünk, de maga a koncepció, úgy ahogy van, alapvető hiányosságokat és ellentmondásokat tartalmaz, magyarán javíthatatlan.

A második lépcsős közigazgatás érdekesen alakul: míg a megyék megmaradnak, a fővárosi önkormányzat vagy szuper önkormányzattá alakul és megszűnnek a kerületek, vagy legalábbis csupán elől járóságok maradnak a helyükön, vagy a főváros gyengül meg maga. A koncepcióból kitűnik, nem azért tartalmaz két lehetőséget, hogy választani lehessen, hanem azért, mert a készítőknek fogalmuk sincs arról, milyen felépítésű fővárost szeretnének látni. A puszta ötletelés pedig édes kevés.

Ezen a lépcsőn szintén hallgat a koncepció a régiókról. Örvendetes, hogy a regionális kialakítású politikai-közigazgatási rendszert a kormány végül elvetette, ám figyelemreméltó, hogy a munkaanyagban nem szerepel a többcélú társulások kiszervezése – például a megyékhez. Ez azt eredményezi, hogy továbbra is megmarad az átláthatatlan, közpénzpazarló rendszer, ahol megint csak nem választott, hanem a mindenkori kormányzat kinevezett emberei ücsörögnek. Ez a rendszer nagyon drága és a korrupció melegágya is egyben,

A legnagyobb probléma azonban a települési önkormányzatok nagy leszámolása lesz: a tervek szerint minden 2000 lakosnál kisebb településen megszüntetnék az önkormányzatokat és a hivatalokat is! Még arról sincs szó, hogy ezek a kis települések, ahol minden nehezebb, mint egy városban, esetleg rész-önkormányzati szinten megtarthatnak valamiféle autonómiát és önszervezési készséget. Semmit! Mindössze talán egyetlen hivatalnok marad a településeken, aki összegyűjt minden ügyet, tehát afféle ügyfélszolgálati munkát végezne, és azokat továbbítaná a járási hivatalokba. Világosan fogalmazva: a falurombolás soha nem látott hulláma söpörne végig az amúgy is lezsarolt, elszegényedett magyar vidéken. A kistelepülések, mint megannyi „senki földje” vegetálnának a továbbiakban, még attól a lehetőségtől is megfosztva, hogy kedves falujuknak díszpolgárt válasszanak.

Összegezve: egy ultracentralizált, politikai irányítású állam képe bontakozik ki, melyben az egyén és a helyi közösségek csupán szomorú emlékek maradnak, a mindenható kormánytöbbség saját kinevezettjeik útján azt tesz majd közösségeinkkel – kis városkáinkkal, falvainkkal, amit akar. Ha engedjük. Megengedhetjük?

Miközben a kormány pontosan azt sem tudja, hogyan és miként kezelje az önkormányzatokról szóló törvény-tervezetben a struktúraváltást, legalább ekkora a bizonytalanság a hatáskörök és a feladatok telepítésének kérdésében.

Tegnapi elemzésünkben éppen az ötletelést és az aránytalan központosítást emeltük ki. Ahhoz, hogy megértsük, miért tarthatatlan ez a szemlélet, vizsgálnunk kell a feladatok és hatáskörök telepítését is.

Oktatási feladatok – Az alapfokú oktatás ma a helyi önkormányzatok kezében van. A tél végén terjedt el az a rémhír, hogy a kormány szeretné ezt a feladatot állami irányítás alá vonni.

Ez a maga pőreségében azt jelentené, hogy a pedagógiai programokról, az iskolák vezetőinek kinevezéséről, az intézmények működtetésére szolgáló ingatlanok használatáról és értékesítéséről minden esetben egy járási, vagy egy megyei hivatalnok döntene, nem a helyi képviselő-testület. Önmagában ez tarthatatlan, hiszen lehetetlen megállapítani távolról, ki lehetne alkalmas vezető, hány tanuló csoportra van szükség, milyen szükséges dologi beruházások kellenek a folyamatos és zavartalan oktatáshoz. A koncepcióban előremutató rendelkezés, hogy az állam csupán a pedagógusok bértömegét vállalná át és az intézmények fenntartása továbbra is a helyi önkormányzatoknál maradna, de egyáltalán nem világos, hogy éppen a lényeges oktatásirányítási kompetenciák, tehát az igazgatók megválasztása, pedagógiai program kinek a hatáskörébe kerülne. Meggyőződésünk, hogy ezt a jogosultságot nem lehet elvenni a helyi köztestületektől.

Egészségügy – Ha lehet, a koncepció még homályosabban és általánosabban fogalmaz. Itt hangsúlyozza ugyan a helyi jogosultságok elvét az alapfokú egészségügyi ellátás tekintetében, csakhogy itt mást nem is tehet, hiszen jónéhány önkormányzat a praxisjogot, mely a háziorvosi szolgáltatáshoz kapcsolódik, egyes esetekben pedig a tulajdonukban állt egészségházakat is régen eladta. Inkább egyfajta beletörődés csendül kia a munkaanyagból: ez a hajó már elment.

Területi felosztások – Főleg a Fővárosra koncentrálunk, hiszen itt több lehetőséget is felvet az anyag és ezt korábban már taglaltuk, egyetlen forgatókönyvvel nem számol: Mi történne, ha maga Nagy Budapest szűnne meg, mely semmi más, mint egy Rákosi-érában összekalapált, vízfejű borzalom? Félreértés ne essék, nem Budapest – gyűlölet vezérel minket, ellenkezőleg: e hatalmas kiterjedésű, megavállalatokkal irányított város, jelenleg valóban finanszírozhatatlan. Adósságállománya gigászi, vállalatait szinte éven konszolidálni kell a központi költségvetésből, miközben a közpénzek több milliárdos nagyságrendben tűnnek el kézen-közön. Mi történne, ha Budapest csupán a hagyományos Pest-Buda-Óbuda kerületeit foglalná magába, míg a peremkerületek önálló városi rangot kapnának? A válasz: a közösen fenntartandó feladatokat a továbbiakban nem egyetlen politikai vezetés által kinevezett menedzsment koordinálná, hanem egy többszereplős gazdasági társulás, sokkal átláthatóbb felépítéssel és kibővített ellenőrzési jogkörökkel. Ugyanez a helyzet a főbb közutak kezelésével, vagy éppen a kommunális és folyékony hulladékkezeléssel. Erős, többszereplős felügyelő bizottságok sokkal hatékonyabban bánnának a fenntartásra fordított adóforintokkal, valamint ellenőrzési jogkörük is hatékonyabb és fokozottabb lenne. Ugyanez a helyzet a polgárok képviseleti rendszerével is, hiszen ma a kerületek a főváros-kerület viszonyukban erősen alárendeltek, ebben az esetben azonban egy Rákospalotán, vagy Soroksáron élő emberek által megválasztott képviselő-testület sokkal erősebb politikai felhatalmazással és működési területtel bírna.

Ugyanide kapcsolható a megyék és a megyei jogú városok kérdése, hiszen a megyei jogú városok a magyar önkormányzati rendszerben mesterséges, életszerűtlen alkotmányok, melyek szintén a kommunista diktatúra utolsó közjogi kreálmányai. Teljesen érthetetlen, miért működik egy-egy megyeszékhely önálló entitásként egy megyén belül és miért az egyetlen adott város rendelkezik külön jogosítványokkal, melyek egyébként az egész megyének jár? A II. Világháború előtt ezeket a jogosultságokat maga a megye gyakorolta. A kormány koncepciója ehhez képest még meglévő jogosultságokat szeretne átruházni a megyéktől részben a kormányhivatalokhoz, részben a megyei jogú városokhoz. Gondoljanak csak bele: megyei illetékességű ügyekben egyetlen város képviselő-testülete, pontosabban közgyűlése dönt, akiket csupán az adott város közössége választott meg és ez a döntés kihat minden megyei lakosra! A leg érthetetlenebb terület ebből a szempontból Pest megye, melynek csaknem 1.3 millió lakosa van. A székhelye Budapesten van, tehát a Főváros döntene megyei illetékességű ügyekben? Még cifrább a történet, ha egyes feladatköröket, az egyetlen Pest megyében található megyei jogú városra, Érdre ruháznának át, melynek lakosság még 65 ezer fő sincs és a megye nyugati végén található. Érdekes.

Végezetül ismét visszatérünk alapvetésünkhöz: centralizáció helyett politikai – hatalmi egyensúly a központi kormányzat és az önkormányzatok viszonyában. Egy erős állam nem attól lesz erős, hogy kormánya minden közhatalmi jogosítványt maga gyakorol (miközben gazdasági mozgástere rendkívül csekély), hanem attól, ha helyi közösségei ésszerűen, hatékonyan változatos és színes életüknek megfelelően képesek saját ügyeiket intézni.

folyt.köv.                                                                                                              Forrás: Barikád