Novella!

Maggie O’Connor

Sorsok

Arizona állam, Phoenix, 2004. május 21.

A görcsökben rángatódzó, alig egy éves keverék kutyát zokogó gazdája hozta be ölében a phoenix-i Sürgősségi Állatkórházba. Az ügyeletes orvos, Dr. Johnson Benkirk azonnal átvette a szenvedő állatot a férfitól, és a műtőbe vitette. Izzottak a telefonvonalak. Middge nővér körbetelefonálta az összes orvost, aki abban a pillanatban elérhetőnek tűnt, valamint a kórházban dolgozó gyakornokokat.

Fél órán belül, mintegy tíz személy - köztük egy nővér, egy altató-orvos és két műtősnő – állta körbe a műtőasztalon fekvő, már altatásban lévő kutyát.

- Hölgyeim és Uraim! – kezdte Benkirk. – Azért hivattam be mindnyájukat, mert ez a nehéz eset nagy kihívás elé állít bennünket. – A gyakornokok…– fordult a három fiatal felé a főorvos – Sokat tanulhatnak a műtét során. Maga a műtét körülbelül 20 ezer dollárba kerülne. Az állat gazdájának erre sajnos nincsen pénze, alkalmi munkákból tartja fenn magát, így én és helyettesem, Dr. McMonroe, úgy határoztunk, hogy emberségből, ingyen végezzük el a beavatkozást. Vállalják? – kérdezte pár másodperces szünet után.

- Igen Uram! – hallatszott minden felől a válasz.

- Helyes. Ezt vártam maguktól! Az állatot valószínűleg patkány-méreggel etette meg egy „jószándékú” szomszéd, emiatt a hasüreg tele van vérrel. Felnyitjuk az állatot és leszívjuk a vért. Közben olyan infúziókat kap, melyek remélhetőleg kimossák a szervezetből a mérget…

2004. május 28., ugyanott

- Semmi baj barátom. A kutyája már túl van a veszélyen! – veregette meg Dr. Benkirk csillapítóan a gazda – egy alacsony, kék kezes-lábasba öltözött, középkorú férfi – vállát.

- Az Isten áldja meg Doktor Úr! – kiáltott fel a férfi hálatelten. – Nagyon-nagyon köszönöm!

- Igazán nincs mit, hiszen emberek vagyunk! Apropós, a kutya-psychológus holnap, vagy holnapután látogatja meg kis betegünket. Szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy a történtek nem okoztak neki tartós traumát. Aztán lassan elkezdhetnénk a fiziko-terápiát is…

Magyarország, Budapest, 2008. július 2. délelőtt 10 óra

A férfi erősen izzadt, szinte minden lépésnél elöntötte homlokát a veríték. Már több mint fél órája gyalogolt, hogy elérje a kórházat, mivel kocsija nem volt, sőt még buszjegyre sem telt neki. A mellkasát szorító fájdalom egyre erősebb lett, nyelve pedig kiszáradt a szomjúságtól. Végül mégis odaért. A tájékoztató tábla szerint a második emeleten tartották a belgyógyászati rendelést. Az éppen indulni készülő lift felé vette az útját. A liftet kezelő, kék formaruhát viselő terebélyes hölgy felháborodottan csattant fel. – Legalább megfürödne, mielőtt belép ide! - Felháborító, hogy a portások mindenféle csavargót beengednek! – fordult a liftben várakozó betegek felé.

A férfi szomorúan nézett végig magán. Szó ami szó, igaza volt a nőnek, ám Istvánnak – mert így hívták a férfit – a megjegyzés mégis rosszul esett ebben az állapotban. Lassan szuszogva vonszolta fel magát a lépcsőkön és megállt a rendelő ajtaja előtt, mely éppen akkor nyílt ki. Egy fehér köpenyes nővér jelent meg az ajtónyílásban. – Na nehogy azt higgye, hogy előttem bemehet! – kiáltott rá egy göndör hajú, kövér nő, és hatalmas termetének lendületével szinte odébb taszította a kopott öltözékű férfit. – Nekem időpontom van! – vetette még oda foghegyről, majd beviharzott a rendelőbe.

- TB kártyát, személyi igazolványt és lakcím-kártyát kérek. – mondta a nővér.

- Kérem, kérem…- nyögte a férfi elhaló hangon. – Én igen rosszul vagyok.

- TB kártya, személyi igazolvány…

- Hajléktalan vagyok.

- Van TB kártyája?

- Mindjárt meg..megkeresem… - kezdett matatni zsebeiben István.

- Kezelték már nálunk? – kérdezte a nővér.

- Még nem. Én csak…

- Akkor le kellene menni a földszintre és felvetetni az adatait a nyilvántartóban. Majd ott megkeresi a TB kártyáját.

- Nagyon rosszul vagyok..

- Na gyerünk, gyerünk! – reccsent rá durván egy idősebb, szemüveges férfi. – Ne tartsa fel a nővérkét! Mindannyian a rendelésre jöttünk. Már reggel óta itt várunk!

- Gyalázat!

- Szemtelenség!

- Hogy egyesek milyen pofátlanok! – hallatszottak innen is – onnan is a felháborodott hangok.

István megijedt a mindenhonnan rázúduló szidalmaktól és engedelmesen levánszorgott a Felvételi Irodába. Több mint negyed órás sorban állás után végre ő következett.

- TB kártya, személyi igazolvány, lakcím-kártya? – darálta monoton hangon a pult mögött ülő őszülő nő.

- Hajléktalan vagyok.

- De TB kártyája csak van? – kérdezte a nő.

- Azt hiszem elveszítettem…  motyogta István.

- Sajnálom. Keresse meg, aztán jöjjön vissza hozzánk. – mondta ki a szentenciát. A pult mögött pakolászó fiatal lány megállt munkája közben. Úgy látszik megsajnálta Istvánt. – Na jöjjön ide hozzám. – mondta. – Talán segíthetek.

- Cccc. – prüszkölt mérgesen az idősebbik. – Tudod, hogy TB kártya nélkül nem vehetjük fel.

- Hátha megvan a száma Aliz.

- Hah! Nekem mindegy. – vonta meg vállát sértődötten az Aliznak nevezett nő. – Ha nem érvényes a szám, majd te kifizeted a vizsgálatot!

István hálatelt szívvel totyogott a lány asztalához.

- Volt már nálunk? – kérdezte.

- Még nem. Én csak nagyon rosszul vagyok…

- Semmilyen igazolványa nincs?

- Csak a hontalanságot igazoló kártya.

- Na adja csak ide. Azon rajta kell, hogy legyen a társadalom-biztosítási száma. No lám, itt is van. Felviszem a gépre az adatait, és máris mehet a rendelőbe!

2008. július 2. délután 2 óra, még mindig ugyanott

- Ki ez? – kérdezte az orvos kényelmesen hátradőlve foteljében, kezében István még üres kartonjával.

- Nem tudom. – felelte a nővér. – Valami hajléktalan. Az utcáról jött be.

- Akkor majd vár a sorára. – fintorgott az orvos. – Csak nem fogom miatta megváratni a jól „fizető” betegeimet!

2008. július 2. délután 6 óra, még mindig ugyanott

István fel-feltörő rosszullétével küszködve, türelmesen, állva várakozott, mert koszos ruhájában nem akart a többi, jólöltözött beteg mellé leülni, nehogy zavarja őket. Ám egyszerre csak megszédült és forogni kezdett vele a világ. Hangos csattanással terült el a folyosó kövén.

A betegek meglepve kapták fel fejüket, de egyikük sem mozdult. Végre egy idősebb néni tápászkodott fel, odament a földön heverő testhez, de ő sem nyúlt hozzá, csak szemügyre vette.

- Talán meghalt… - mondta.

Az emberek kíváncsian vették körbe Istvánt, közben izgatottan beszélgetni kezdtek, de orvosért senki sem kiáltott. A férfi teste talán estig is ott heverhetett volna, ha egy az intenzív osztályon dolgozó nővér nem jár arra véletlenül. Azonnal kihívta a doktort a rendelőből, de az már csak a halál beálltát állapíthatta meg. Betegszállítót hívtak, aki csak két óra múlva tudott feljönni, mivel egyedül dolgozott egész délután – ugyanis a többiek vagy szabadságon, vagy betegállományban voltak. István teteme végre lekerült a prosecturára.

Egy hét is eltelt már azóta, de senki sem jelentkezett a hajléktalan férfi holttestért.

- Ezek szerint nincsenek rokonai. - tolta fel szemüvegét a kórboncnok a homlokára.

- Intézkedem. – felelte segédje, egy huszonéves fiú.

Mivel Istvánnak nem voltak élő rokonai, sem hozzátartozói, „temetését” önkormányzati pénzből finanszírozták. Egy temetkezési vállalat vitte el a testet, melyet elhamvasztottak, majd a temető sarkában megbújó közös parcellán szétszórták a hamvakat.